Pocok és Noel pancsizik

Pockos mászni próbál

Ez még régebben készült videó, de nekem az egyik kedvencem.

Magányosan

A páromról még semmit nem írtam, szinte. Ő órásmester, mellette vállalkozik is. Öt év kemény külföldi munkával ő és a legjobb barátja alapítottak egy céget, ami rendezvény, színpad-, fény-, és hangtechnikával foglalkozik. Ez azzal jár, hogy tavasztól ősz végéig szinte soha nincs itthon. Hétfőtől csütörtökig az órásműhelyben nyomja a munkát, csütörtöktől vasárnap éjjelig pedig az ország távoli pontjain, valahol messze tőlünk. Néha mázlink van, és itt helyben dolgozik, de sajnos ez ritka, mint a fehér holló. Van egy-két közeli helyszín, ahova el tudjuk majd kísérni, de nem túl sokszor.
Nagyon jól beindult a cég, de még pár év, mire pénzt lehet kivenni belőle, hiszen még azt a cirka 30-40 milliót sem termelte ki, amit befektettek:( Néha úgy érzem, hogy a semmiért dolgozik, ami persze nem igaz, hiszen a felvett kölcsönt már visszafizették, mert ugyebár ketten sem tudtak azért ennyi indulótőkét összedobni. Keresetkiegészítésként, mindezen munkák mellett még hétköznap esténként rack-eket is gyártanak ( hordládák különféle zenével és színpaddal kapcsolatos dolgokhoz), ami engem talán jobban kikészít, mint őt. És ha ez még nem lenne elég, anyósomék úgy rángatják azon kevés vasárnapon is, mikor itthon lehetne velünk, mint a bábút. Kisfiam, most ezt kellene csinálni, kisfiam most azt... stb. Teljesen elfelejtik, hogy van még egy fiuk, ráadásul az elsőszülöttüknek is lett közben családja. Igaz, sokat segítettek a kezdeti időkben, nem tudom, mi lett volna velem anyós segítsége nélkül, de cserébe tízszer többet vár el. Múltkor párom nemet mondott a vasárnapi egésznapos konyhabútorszerelésre, mert hosszú időre ez volt az utolsó vasárnapunk hármasban. Cserébe kedden nem tudtam elmenni a húgom barátnőjének a temetésére, mert a két nyugdíjas nagyszülő hirtelen nem ért rá, és indulás előtt egy órával lemondták a gyerekfelügyeletet. Most meg nem értik, miért a barátnőm vigyáz a gyerekre, míg angolórára megyek. Hát, talán mert ő nem fogja a fejemhez vágni??? És talán ő nem is eteti meg olyan dolgokkal a fiam, amit szépen kérek, hogy ne adjanak neki??? Igen-igen. Szépen mondtam, hogy nem, epret még nem ehet, erre mit evett, mikor mentem érte??? Epres tescos rudit. Csak kicsit fosott szegény, és csak kicsit lett pöttyös (anyós szerint), nem lett komoly baja.
Szóval nem lesz könnyű a nyarunk, de bízom benne, hogy pár év, és már megy annyira a cég, hogy munkát tudjunk adni egy-két tehetséges, ámde munkanélküli, vagy nem a szakmájában dolgozó hangtechnikusnak.

Pocok

Mindennapjaink

Mióta Pocok megérkezett, rengeteg időt töltünk Móniékkal, mert a két gyerek remekül kijön egymással. Télen, a hideg miatt csak kétszer sétáltunk naponta, egyszer délelőtt egy órát, majd délután is egyet. A köztes időt pedig valamelyikünk lakásában töltöttük, de nemegyszer volt arra is példa, hogy a "nagyágyon" három-négy baba játszadozott. Szerencsére rengeteg babóca van itt a lakótelepen, és mindegyiket szereti a fiam.
Mióta itt a jóidő, rengeteget sétálunk, bár sajnos a kánikula közeledtével megint a négy fal közé fogunk szorulni. Sebaj, feltaláljuk magunkat:)
Járunk a gyerekekkel babatornára, amit nagyon élveznek, és sokat vagyunk Dédinél, ahol van szép udvar, lehet majd pancsizni is, ha végre sikerül megvennem a medencét. Noel barátunk persze ott is velünk tart majd, hiszen ha két napig nem találkoznak, már nyűgös a fiam. Ez megfigyeltem már. Látni kell, amikor a hétvége után újra találkoznak!:) A fiam már messziről felismeri Noelt, még akkor is, ha Móni éppen megfordítja a babakocsit, és a kisfia ki sem látszik belőle. Pocok hangosan kurjant, nevet, kalimpál a kezével, és majd kiesik a babakocsiból örömében. Meg tudnám zabálni ilyenkor:) Dédi elámult múltkor, mert ő még nem látott ilyen pici teremtést így örülni egy másik baba láttán. Akkor éppen Noéminek örült, akivel szintén nagyon jó barátok. Észrevette, hogy az út túloldalán tolja Edina a kisbarátnőjét. Ha ő nem kezd el sikítozni örömében, én észre sem vettem volna őket:) Édes pofa.

Sajnos nem mindig fenékig tejfel az életünk, így néha elmegyek dolgozni, hogy meg tudjam venni Pockosnak, amire szüksége van. Szerencsére azért nem annyira gáz a helyzet, hogy alapvető dolgokra ne jusson, de extrakiadásokra már nem mindig jutna. Húsvétkor két napot dolgoztam, így sikerült végre járókát és esernyőkocsit vennem, ami ugyan nem létszükséglet, de kényelmesebbé tette a mindennapokat. A járókában nyugodtan ott merem hagyni, amíg teszek-veszek, nem tud olyan helyekre mászni, ahol árthat magának, vagy tönkretehet valamit. (Egyszer a számítógép asztal alól szedtem ki, a szájából pedig az internetkábelt. Volt, hogy apa notebook-ját rántotta le a dohányzóasztalról. Szerencsére nem esett a buksijára, és a gépnek sem lett baja.)
Az esernyőkocsi pedig azért kellett, mert régi, szakadt skodánkba nem férünk el, ha anyámékhoz megyünk, és Dédi is jön:) Sajnáltam, hogy a drága (kölcsönkapott) babakocsit a tetőcsomagtartóra kell gumipókozni.
És bevallom, ezekből a kis extrajövedelmekből költök magamra is. Nem sokat, csak havi egy manikűr és kéthavonta egy frizura igazítás:)

Anyává válás

Miután megszültem a kisfiam, rengeteg "kellemetlenségen" estem át, de már túl vagyok a nehezén. Volt kiért küzdenem:)
Néztem a csöpp kis babámat, és tudtam, hogy semmi nem jöhet, amit ne tudnék leküzdeni.
Kissé döcögősen indult a közös életünk, megspékelve betegséggel, enyhe kis depivel, de Pocok és Boti hamar átsegítettek a gondokon.Viharos gyorsasággal teltek a napok, és mire észbekaptam, már rutinos anya lett belőlem. Na jó, néha azért felmerül egy-két kérdés, de hála a családnak ( és itt a babaszobás barátokat is értem ), mindig mindenre akadt válasz.
Most már "nagyfiamnak" szólítom néha Pockost, mert hatalmas akarata és egyénisége van, rafinált és huncut, pedig még alig látszik ki a földből:)
Egyre több idő jut magamra, ahogy cseperedik, és bevallom, rám is fért már. Az vesse rám az első követ, aki még soha nem érezte, hogy szeretne kicsit újra a régi lenni. Csak egy kis időre barátnőzni, elmenni táncolni, moziba, vagy bárhova, de kicsit egyedül, vagy a párjával. Gyerek nélkül.

Az anyává válás útja...

Miután jó fél évig nem sikerült teherbe esnem, már kezdtem feladni a harcot. (Tudom, hogy van, aki évekig küzd, de ezzel engem akkor senki nem tudott vígasztalni.) Nem foglalkoztam a nap minden percében a dologgal, és abbahagytam a hőmérőzést, számolgatást. Így esett, hogy már tíz hetes terhes voltam, mikor feltűnt, hogy egy havi ciklus bizony elmaradt:) El sem tudom mondani, mennyire boldogok voltunk párommal, Botival.
Miután elérkezett a tizenkettedik hét, és mindent rendben talált az orvos, úgy döntöttünk, hogy elmondjuk a családnak.(Csak a főnököm tudta, mert úgy éreztem, jobb, ha tud róla. Rendes volt, azt mondta, ameddig bírom a melót, maradjak, sőt, sok segítséget is kaptam tőle.) Nagy lakomát rendeztünk, és végre bemutattuk a szüleinket egymásnak. Ici-pici babazoknikat tettünk a sütistányérokra, és vártuk a reakciót:) Nem mindenki értette meg rögtön, anyósom például zsebretette és megköszönte, közben láttam, hogy furcsán néz. Tisztán látszott rajta, hogy nem érti, miért kapott fél pár babazoknit. Beletellt vagy fél percbe, mire rájött:) Persze az egész család a nyakamba ugrott, mindenki egyszerre, de akkor valahogy nem zavart a sok puszilkodás.
Miután elmeséltem a barátaimnak is, nagyon furcsa dolgok kezdtek történni...
A legjobb barátnőm például kezdett "eltünedezni", nem ráérni. Néhány barátom mintha elfelejtette volna a telefonszámomat, elfelejtettek visszahívni, ilyesmi. Viszont azok az ismerőseim, akikről azt gondoltam, csak jó haverok, folyamatosan érdeklődtek, velem örültek mindennek. Ott voltak, ha épp rúgott a baba, ha éppen rákívántam a szotyira (nagy sláger volt), ha éppen segíteni kellett valamiben. Apró dolgok, tudom, de olyan jól esett, mikor reggel megkérdezték, tudtam-e aludni a babától, vagy hogy hozzanak-e valamit a boltból. Ezzel szemben a legjobb barátnőm a terhességem alatt egyszer ugrott fel meglátogatni, bekészült popcornnal, chips-el, hogy UH mozizzunk, de tíz perc után elunta, és lelépett:( ( A gyerek nyolc hónapos, eddig kétszer jött el megnézni, és csak akkor látja, ha séta közben a munkahelye felé megyünk. Nem is értem, miért erőlködök...)
Szerencsére van egy ember, akivel egy időben kifejezetten nem kedveltük egymást, de pont egyszerre lettünk kismamák, és ez összehozott minket. Elmondhatom, hogy a félidő óta ő lett a legjobb barátom, és szinte minden nap találkozunk. Együtt nézzük, ahogy felnőnek a gyerekek, és mindent megbeszélünk. Szerencsés vagyok, hogy Móni van nekem:)!!!!

Újra itt

Sokat elmélkedtem, és arra jutottam, hogy kisfiamnak már van egy naplója, de nekem is jó lenne néha kiírnom magamból a mindennapi problémákat, eseményeket, stb.
Ezért úgy döntöttem, Kisboti blogja igazából Nelly blogja lesz, persze mivel ő az én mindenem, ezért sokszor mégis inkább róla fog szólni.
Most viszont szólított az én drágám, úgyhogy mennem kell, de hamarosan belevágok...