Az anyává válás útja...

Miután jó fél évig nem sikerült teherbe esnem, már kezdtem feladni a harcot. (Tudom, hogy van, aki évekig küzd, de ezzel engem akkor senki nem tudott vígasztalni.) Nem foglalkoztam a nap minden percében a dologgal, és abbahagytam a hőmérőzést, számolgatást. Így esett, hogy már tíz hetes terhes voltam, mikor feltűnt, hogy egy havi ciklus bizony elmaradt:) El sem tudom mondani, mennyire boldogok voltunk párommal, Botival.
Miután elérkezett a tizenkettedik hét, és mindent rendben talált az orvos, úgy döntöttünk, hogy elmondjuk a családnak.(Csak a főnököm tudta, mert úgy éreztem, jobb, ha tud róla. Rendes volt, azt mondta, ameddig bírom a melót, maradjak, sőt, sok segítséget is kaptam tőle.) Nagy lakomát rendeztünk, és végre bemutattuk a szüleinket egymásnak. Ici-pici babazoknikat tettünk a sütistányérokra, és vártuk a reakciót:) Nem mindenki értette meg rögtön, anyósom például zsebretette és megköszönte, közben láttam, hogy furcsán néz. Tisztán látszott rajta, hogy nem érti, miért kapott fél pár babazoknit. Beletellt vagy fél percbe, mire rájött:) Persze az egész család a nyakamba ugrott, mindenki egyszerre, de akkor valahogy nem zavart a sok puszilkodás.
Miután elmeséltem a barátaimnak is, nagyon furcsa dolgok kezdtek történni...
A legjobb barátnőm például kezdett "eltünedezni", nem ráérni. Néhány barátom mintha elfelejtette volna a telefonszámomat, elfelejtettek visszahívni, ilyesmi. Viszont azok az ismerőseim, akikről azt gondoltam, csak jó haverok, folyamatosan érdeklődtek, velem örültek mindennek. Ott voltak, ha épp rúgott a baba, ha éppen rákívántam a szotyira (nagy sláger volt), ha éppen segíteni kellett valamiben. Apró dolgok, tudom, de olyan jól esett, mikor reggel megkérdezték, tudtam-e aludni a babától, vagy hogy hozzanak-e valamit a boltból. Ezzel szemben a legjobb barátnőm a terhességem alatt egyszer ugrott fel meglátogatni, bekészült popcornnal, chips-el, hogy UH mozizzunk, de tíz perc után elunta, és lelépett:( ( A gyerek nyolc hónapos, eddig kétszer jött el megnézni, és csak akkor látja, ha séta közben a munkahelye felé megyünk. Nem is értem, miért erőlködök...)
Szerencsére van egy ember, akivel egy időben kifejezetten nem kedveltük egymást, de pont egyszerre lettünk kismamák, és ez összehozott minket. Elmondhatom, hogy a félidő óta ő lett a legjobb barátom, és szinte minden nap találkozunk. Együtt nézzük, ahogy felnőnek a gyerekek, és mindent megbeszélünk. Szerencsés vagyok, hogy Móni van nekem:)!!!!