Anyává válás

Miután megszültem a kisfiam, rengeteg "kellemetlenségen" estem át, de már túl vagyok a nehezén. Volt kiért küzdenem:)
Néztem a csöpp kis babámat, és tudtam, hogy semmi nem jöhet, amit ne tudnék leküzdeni.
Kissé döcögősen indult a közös életünk, megspékelve betegséggel, enyhe kis depivel, de Pocok és Boti hamar átsegítettek a gondokon.Viharos gyorsasággal teltek a napok, és mire észbekaptam, már rutinos anya lett belőlem. Na jó, néha azért felmerül egy-két kérdés, de hála a családnak ( és itt a babaszobás barátokat is értem ), mindig mindenre akadt válasz.
Most már "nagyfiamnak" szólítom néha Pockost, mert hatalmas akarata és egyénisége van, rafinált és huncut, pedig még alig látszik ki a földből:)
Egyre több idő jut magamra, ahogy cseperedik, és bevallom, rám is fért már. Az vesse rám az első követ, aki még soha nem érezte, hogy szeretne kicsit újra a régi lenni. Csak egy kis időre barátnőzni, elmenni táncolni, moziba, vagy bárhova, de kicsit egyedül, vagy a párjával. Gyerek nélkül.

Az anyává válás útja...

Miután jó fél évig nem sikerült teherbe esnem, már kezdtem feladni a harcot. (Tudom, hogy van, aki évekig küzd, de ezzel engem akkor senki nem tudott vígasztalni.) Nem foglalkoztam a nap minden percében a dologgal, és abbahagytam a hőmérőzést, számolgatást. Így esett, hogy már tíz hetes terhes voltam, mikor feltűnt, hogy egy havi ciklus bizony elmaradt:) El sem tudom mondani, mennyire boldogok voltunk párommal, Botival.
Miután elérkezett a tizenkettedik hét, és mindent rendben talált az orvos, úgy döntöttünk, hogy elmondjuk a családnak.(Csak a főnököm tudta, mert úgy éreztem, jobb, ha tud róla. Rendes volt, azt mondta, ameddig bírom a melót, maradjak, sőt, sok segítséget is kaptam tőle.) Nagy lakomát rendeztünk, és végre bemutattuk a szüleinket egymásnak. Ici-pici babazoknikat tettünk a sütistányérokra, és vártuk a reakciót:) Nem mindenki értette meg rögtön, anyósom például zsebretette és megköszönte, közben láttam, hogy furcsán néz. Tisztán látszott rajta, hogy nem érti, miért kapott fél pár babazoknit. Beletellt vagy fél percbe, mire rájött:) Persze az egész család a nyakamba ugrott, mindenki egyszerre, de akkor valahogy nem zavart a sok puszilkodás.
Miután elmeséltem a barátaimnak is, nagyon furcsa dolgok kezdtek történni...
A legjobb barátnőm például kezdett "eltünedezni", nem ráérni. Néhány barátom mintha elfelejtette volna a telefonszámomat, elfelejtettek visszahívni, ilyesmi. Viszont azok az ismerőseim, akikről azt gondoltam, csak jó haverok, folyamatosan érdeklődtek, velem örültek mindennek. Ott voltak, ha épp rúgott a baba, ha éppen rákívántam a szotyira (nagy sláger volt), ha éppen segíteni kellett valamiben. Apró dolgok, tudom, de olyan jól esett, mikor reggel megkérdezték, tudtam-e aludni a babától, vagy hogy hozzanak-e valamit a boltból. Ezzel szemben a legjobb barátnőm a terhességem alatt egyszer ugrott fel meglátogatni, bekészült popcornnal, chips-el, hogy UH mozizzunk, de tíz perc után elunta, és lelépett:( ( A gyerek nyolc hónapos, eddig kétszer jött el megnézni, és csak akkor látja, ha séta közben a munkahelye felé megyünk. Nem is értem, miért erőlködök...)
Szerencsére van egy ember, akivel egy időben kifejezetten nem kedveltük egymást, de pont egyszerre lettünk kismamák, és ez összehozott minket. Elmondhatom, hogy a félidő óta ő lett a legjobb barátom, és szinte minden nap találkozunk. Együtt nézzük, ahogy felnőnek a gyerekek, és mindent megbeszélünk. Szerencsés vagyok, hogy Móni van nekem:)!!!!

Újra itt

Sokat elmélkedtem, és arra jutottam, hogy kisfiamnak már van egy naplója, de nekem is jó lenne néha kiírnom magamból a mindennapi problémákat, eseményeket, stb.
Ezért úgy döntöttem, Kisboti blogja igazából Nelly blogja lesz, persze mivel ő az én mindenem, ezért sokszor mégis inkább róla fog szólni.
Most viszont szólított az én drágám, úgyhogy mennem kell, de hamarosan belevágok...

Pocok Tódor

2008 szeptember 26.-án bújtam ki anya pocójából, nem is nagyon tetszett a dolog, hangosan sírtam, de mivel anya aluszkált, így csak később kaphattam vissza őt. Az első találkozás nagyon szép volt, mindketten sírtunk, de láttam anya szemében, hogy nagyon szeret engem.

Sajnos újra elszakítottak egymástól minket, mert anyukám nagyon beteg lett, megoperálták, és három napra elvitték máshova. Azért a csecsemősnővér lecsempészett hozzá az intenzívre. ( De ez titok, ezért ki is rúghatják!) Mikor végre visszaengedték, kaptunk egy külön szobát, ahol együtt lehettünk egész nap, még éjszaka is ott aluszkálhattam anya mellett egy kiságyban. Sajnos további 31 napig még ott laktunk, mert anya szövődményként hasnyálmirigy-gyulladást kapott, és nem mentem nélküle haza. Pedig apa nagyon várt már minket, szegény teljesen lefogyott, karikás volt a szeme, és visszaszokott a cigire a nagy idegeskedésben. Anya úgy vígasztalta, hogy örüljenek, hogy ő a beteg és nem én, de ez nem sokat használt, apa szerint anya majdnem elaluszkált örökre.

Most már túl vagyunk a nehezén, anya kezdi elérni a fogantatásom előtti súlyát, már alig lógnak ki a bordái, és engem is cipelget már vagy három hónapja.

Én nagyon jó kisfiú vagyok, amíg anyám betegeskedett, nem sírtam sokat, még a korházban lakást is jól tűrtem, sőt, olyan kiváltságaink voltak, hogy igazából észre sem vettem a csalást. A babakocsimat beköltöztettük, sokat sétáltunk az udvaron, mindenkinek én voltam a kedvence, még a kantinos néninek is. Ha anya elfáradt, mindig akadt valaki, aki megtologatott, míg ő kifújta magát. Azért nagyon jó volt, mikor végre hazamehettünk. A nagyszüleim sokat segítettek, főztek, mostak, takarítottak, mi pedig ismerkedtünk a szép közös életünkkel.

Pár nap alatt kialakítottuk a napirendet, ami először anya gyengesége miatt, később megszokásból maradt is a mai napig. Este nyolckor fürdés, apával és csakis vele (ha épp dolgozik, akkor azért anyával is, de az nem az igazi), vacsi szintén apával, és éjszaka is ő kel fel hozzám. De mivel jó kisfiú vagyok, már két hónapos korom óta csak akkor ébredek fel éjszaka, ha komoly baj van (láz, hasmenés, megfázás).

Nagyon vidám kiskrapek vagyok, mindenkivel barátságos és nyitott vagyok, kíváncsi és érdeklődő természetem van. Szeretem az állatokat, a mesefilmeket és a zenét, más gyerekek társaságát és a családtagjaimmal is remekül kijövök.

Néha azért homok kerül a gépezetbe, nekem is vannak nehezebb napjaim, ilyenkor hív engem anya Hisztifalvi Arisztidnek. Bár általában Bájpos János szoktam lenni, mosolyommal és a kis gödröcskéimmel bárkit bármikor leveszek a lábáról.

Végre itt

Végre sikerült nekem is elkövetni ezt a blogot, nem ment könnyen, viszont jó pap is holtig tanul:)

Remélem lesz időm ide is írogatni, bár kicsifiam mostanság eléggé lefoglal.

Azért próbálkozom...